Az erdők csendje őrzi történetüket – elhunyt vadászokra emlékeztek Garábon
Vannak helyek, ahol az ember önkéntelenül is halkabban beszél, és vannak pillanatok, amikor a csend többet mond minden szónál. Garábon az elhunyt vadászokra emlékeztek szombaton, felidézve mindazokat, akik egykor együtt járták a Kelet-Cserhát erdeit, és akiknek emléke ma is tovább él a vadászközösségben.
Ahogy az előző évben, úgy idén is a nemrégiben felújított vadászati emlékhelynél rendeztek ünnepséget , és az elhunyt vadászok emléke előtt hajtottak fejet társaik, az ő emlékükre szólt a vadászkürt magasztos szignálja.
Ma azok előtt hajtunk fejet, akik egykor velünk jártak az erdők ösvényein, együtt figyelték a vad mozgását, együtt élték át a hajnalok és alkonyok különös csendjét, és akiknek neve, alakja, története ma már emlékeinkben él tovább – tolmácsolta Matyóka Márióné Kovács Viktória,a Nógrád Vármegyei Ifjú Dianák tagja a kegyeleti eseményen Zám Zalán, a Nógrád Vadászati Kultúrájáért Közhasznú Alapítvány elnökének gondolatait.
Mint mondta, a természetben nincs valódi vég, az évszakok változnak, a tavaszt felváltja a nyár, majd az ősz és a tél, de mindig valami új születik. Hasonlóan működik az emberi emlékezet is. Aki egykor velünk járt az erdő ösvényein, ma már nem lehet mellettünk, története azonban tovább élhet azokban, akik ismerték.
A természet összeköti az embereket.
A beszédben Fekete István gondolatait is felidézték, amelyek szerint a vadászat jóval többről szól, mint magáról a lövésről. A természet ismerete, a megfigyelés, a türelem, a fegyelem, az erdő és a mező szeretete, valamint az ősi tudás továbbadása mind részei annak a világnak, amely összeköti a vadászt a természettel. Ez a kapcsolat pedig azokat is összeköti a ma élőkkel, akik már nem állhatnak mellettük. Tovább kell vinni, amit ránk bíztak.
Az emlékművek nem képesek visszahozni senkit, azonban emlékeztetnek arra, amit nem szabad elveszítenünk. Mert talán ez az egyik legnagyobb emberi feladat: továbbadni azt, amit ránk bíztak.
Elhunyt társaink megőriztek egy darabot a tájból, a hagyományból, a vadászközösségből. Tudásukból, tapasztalatukból, munkájukból és emberségükből valami itt maradt közöttünk. s most rajtunk a sor, hogy mindezt továbbvigyük – hangzott el a megemlékezésen. – A mai napon ezért nem csupán gyászolunk, hanem emlékezünk. Emlékezünk az elhunyt vadásztársainkra, akiknek életét összekötötte a Kelet-Cserhát erdeivel, vadjaival, tájaival és egymással a vadászat közös szenvedélye és felelőssége. Megtalálták útjukat a cserháti erdők között.
„Kerestem az utat, a patakot, a nádast, a cserszagú erdőt… s közben – megtaláltam
a Hazámat.” – hangzott el a beszédben Fekete István gondolata.
Talán azok, akikre Garábon emlékeztek, szintén megtalálták a maguk útját a cserháti erdők között. Ismerték a dombokat, a patakokat, a vad járását és az erdő csendjét. Tudták, milyen érzés, amikor a hajnal első fénye végigsimít a tájon. Ma már nem járhatják ezeket az utakat, de az utak megmaradtak. Az erdők továbbra is állnak, a vad tovább járja ösvényeit, a hajnalok újra és újra eljönnek, az esték pedig ismét leszállnak.
És vvelük együtt tovább él azok emléke is, akik valaha ezeken az utakon jártak.
A megemlékezésen Marek József, az Országos Magyar Vadászkamara kürtegyüttesének tagja szólaltatta meg a vadászkürt magasztos szignáljait.
Az ünnepség zárásaként az emlékezők elhelyezték virágaikat és koszorúikat az emlékhelynél.
Forrás: NOOL
Nógrád vármegyei hírportál